Ki itt belépsz....

Ritkán adatik meg férfiembernek, hogy emlékművet építenek neki. Csak úgy. Nem kellenek hozzá történelmi tettek. Az egy egészen másik történet.
 
Én ezt egészen apró kövecskékből raktam össze az elmúlt időben, amióta csak blogot írok. Mégis monolit. Egységes egész. Mintha egy tömbből faragódott volna. Melyikünk dicsősége? Egyikünké sem és mindkettőnké. 
Elkészült a mű. Hogy nem lett tökéletes? Hogy lehetne. Mi sem voltunk azok.

Holnap jeles napja lesz. Ezt adom neki ajándékba. 

Talán erre már lehetne azt mondani, hogy kész a leltár. De a jó büdös francba, miért nem érzem, hogy így lenne? Majd még cibálgatom. De ez már csak egyszemélyes.Jó esetben megosztom veletek.

Egész más. Senki nem vette figyelembe azt a sort az adatlapomon, hogy /bár kiragadva/: Nem tudok már varázslatot tenni a férfiemberre. És senki nem gondolkodott el rajta. 

Amikor kijöttem a metróból  egy tízperces séta várt még rám. Szerettem ezt az utat. Ebben a tíz percben egyenként hántolódtak le rólam a nap nyűgei. Minden lépéssel közelebb kerültem a nyugalomhoz és persze ez érzékek birodalmához. A szigethez. Mire odaértem, ünneplőbe öltözött a szívem.
 
Azon a napon bolond idő volt. Délelőtt forróság, délutánra záporok, hűvösödő szél. Pont arra gondoltam, fázni fogok reggel hazafelé. Két lépés után megláttam egy árusnál. Egy egyszerű sál. Mint már sokszor, gondolatra jött velem szemben. Megfogtam és meg is vettem. 
Aztán még pár lépés, kapucsengő, lépcsőház. Mindig ott állt az ajtóban, rám várt és vigyorgott. Én pedig az ajtón kívül hagytam mindent.

A sál azóta is megvan. Sokszor viseltem. Forró nyári napok még hűvös reggelén csak magamra kanyarítva. Falevéllel forgolódós őszi napon a nyakam köré tekerve. Fejemre kötve egy kabrióban.

No, ez a sál van rajtam a képen. 
A kép? Számomra másodlagos. Laptop, beépített kamera, felső le, sál fel. Egyedül. Ennyi.

Nem Csajkovszkij. Adatlap. Feltöltöttem. Sok öröm nincs benne. 
Íme:

"Nem vagyok fiatal. Nem vagyok szép. Nem vagyok vékony. Tényleg nem, egyik sem. Ez még nem lenne önmagában olyan nagy baj. A legnagyobb baj, hogy úgy érzem, nem tudok már varázslatot tenni a férfiemberre. Odaveszett az erőm. Nincs bennem késztetés.
 
Mielőtt írnál…mert úgy gondolod…majd Te leszel, aki változtatni tud ezen…
Gondold végig! Miért is szeretnéd vagy tudnád ezt? Tán kihívásnak érzed? Nem jó út. Felismerném. Egyszerűen kíváncsi lettél? Egy fokkal jobb. De a tények akkor is makacs dolgok. Egy diót feltörni nem mindig könnyű. De egy nussst? Mit találnál, ha sikerülne? Csak héj lenne vagy bél is? Milyen lenne? Egészséges vagy kukacos? Menthető még belőle valami? 
Mi végre hát a nagy akarat? Saját maga ellenére. 

Minek is írtam akkor én ezt?
Bírálat. Nullás adatlap, nem komoly. No, most kitöltöttem. Majd mondják, rosszul sikerült. Majd mondják, minek vagyok itt egyáltalán.
Elférek. Vállalom. 

A kép volt már kint. A sajátom, körülbelül fél éve készült. Nem lettem hetykébb mellű, sőt. Ne tévesszen meg. Hogy tegyek ki egy mai nap készültet? Minek?
Nem vagyok fiatal. Nem vagyok szép. Nem vagyok vékony.

Egyet ne felejts el. Egy numera csak egy strigula egy táblán. Már nem leszek krétarajz."

Sokan nem olvasnak blogot, sokan nem olvasnak adatlapot. Pusztába kiáltott szavak.

[html][/html]



Ki lenne méltóbb, hogy József Attila verset mondjon, mint ő...

Boldog, békés Húsvétot Mindenkinek!

Több oka is lehet annak, hogy egy nő regisztrál egy erotikus oldalra. Nem is próbálom meg felsorolni. Egyrészt azért, mert nem tudok mások fejével gondolkodni, nem tudom mi mozdul meg bennük, ami errefelé tereli őket. Másrészt nem is ez a lényeg. Valamiért itt vannak.
 
Jómagam a híres „hétszerhét” idejében éreztem úgy, nagyon beszorítottam már magam egy monoton, ismétlődő életformába. Ezzel egy időben kezdtem el a virtuális világban kalandozni. Adódott a lehetőség, hogy egy társkereső oldalon regisztrálva, körül nézzek ebben az érdekes forgatagban. Végigjártam a szamárlétrát. Találkozgattam, beszélgettem. Kapcsolatokat létesítettem. Megkaptam a magam pofonjait. 

Társkereső oldalak felsorolása mellett szinte törvényszerűen ott kukucskálnak az erotikus és szex oldalak is. Hogy miért pont a mi városunkra kattintottam? Talán a neve. Nem tűnt annyira direktnek. Nézelődni lehetett benne, még mielőtt regisztráltam volna. Ha jól emlékszem – de ez nem biztos – akkor talán blogok még nem voltak. Video chat pedig egyáltalán nem. Megfogalmaztam egy adatlapot. Aztán zsupsz, beleugrottam belváros nyilvános chatszobájába. Volt akkor itt egy eléggé „egyhúronpendülő” mag, akikkel igen sokat tettünk a jókedvünkért.  Ebből pedig kialakultak a chat találkozók. Szemtől szemben láttuk azokat, akikkel dévajkodtunk a chaten. Jó volt ez a társaság, szerettem. Nagyon sok fajta ember alkotta. Ezáltal természetesen konfliktusok is adódtak. Mint a való életben is.
 
Az élet úgy hozta, hogy azt az embert, aki meghatározta az utolsó hét évemet, nem itt ismertem meg, hanem egy hagyományos társkereső oldalon. /Majd egyszer megér egy külön bejegyzést, hogy különbek-e ezek az oldalak az erotikus oldalaknál./ Semmiféle ígérvényt nem adtunk egymásnak, de úgy alakult, hogy ennek a hét évnek bizonyos idejét együtt töltöttük. Kegyelmi állapotban. Soha egyetlenegy percét nem bántam meg.
 
Mindezek most azért bukkantak a felszínre bennem, mert végigolvastam a mai blog bejegyzéseket és kommenteket.
 
„Olyan nincs, hogy egyetlen férfiban benne van minden, amiért szeretjük.."
Üzenem, hogy van.
 
„Lehet e többet szeretni? Lehet!”
Én a magam régimódi szemléletével ezt párhuzamosan nem tudom elképzelni. Ma már.

„utálom a siratós baromságokat, legyen az gyerek, kutya, szerelem téma. „
Mivel tudom, hogy a komment szerzője egy nagyon bonyolult egyéniség, nem csak az egymás mellé írt szavait vettem figyelembe….sírni meg kell.
 
No, vissza térve a fősodorba. Mindenkinek, aki itt jelen van, egyetlenegy dolgot kellene tisztáznia magában. Mi a cél? Miért van itt? És mindent ehhez igazítani. A célhoz képest mit merjünk vállalni. Tiszta lappal indulni. Ne az vezéreljen bennünket, hogy máskor, máshol mekkora pofonok értek. Eleve elrendelten gondolkodni badarság. Általánosságokat szajkózni szintén.
 Ahogy annak idején megfogalmaztam: Nyílt szívvel és nyílt sisakkal. 

Én jó ideje már csak szemlélődöm itt. Talán ezért, de lehet, hogy nem, nincsenek tiltólistáim, sem adott, sem kapott.  Igen-igen ritkán beszélgetek privátban, de ennek semmi köze az erotikához. Na igen, volt már olyan, hogy ezért kilépett valaki szó nélkül. Fene bánja. 

Most így végigolvasva, eléggé hézagos lett ez a bejegyzés, de a téma annyira szerteágazó, hogy könyv hosszúságban is igen nehéz lenne mindent elmondani róla. 
Remélem, hogy az „idézettek” nem fognak plágiummal megvádolni. 

Azt mondja a fáma, hétévenként megújul az ember. Régi eredeztetés, Hippokratészig vezethető vissza. Azt hiszem, hogy lényegileg inkább  sejtszintű megújulásra gondoltak, de igen elterjedtté vált, hogy az emberre fizikálisan és mentálisan egyaránt hatnak ezek az életkorok. 
Tegnap este már beindultak a fogaskerekek ennek kapcsán. Idő híján, ma vetem „papírra” ezeket a gondolatokat.
 
7 éves korára az emberről már leszakad a tojáshéj. Részt vesz az első megmérettetésekben. Megér majd egy külön, önálló posztot, hogyan alakult át ma már úgy, hogy óvodásoknak is felvételiznie kell egyes intézményekben. De ez itt és most egy mellékvágány lenne.
 
14 évesen már nem gyerek, éppen kamaszodik, mégis nagyon messzi van még a fiatal felnőttől. Optimális esetben középiskolás, bekerül egy színesebb, összetettebb közösségbe. Érzi, ahogy tágul a világ. Utolérik a világmegváltónak tetsző kamaszszerelmek. Még nem tudja, de ezek az utolsó gondtalan évek.
 
21 évesen a Nagy Alma városában közjogilag is eléri a nagykorúságát. Nálunk előbb. Nem néz még hátra, előre megy. Okul, tanul, tervez. Közben meghempereg egyaránt mézben és sárban. Mindkettőt élvezi.
 
28 évesen, szinte véletlenül, visszapillog a háta mögé, de rendületlenül előre tör. Útja van már, amin haladni akar. Megvalósít.
 
35 évesen mindenképpen néz előre és hátra. Felnőtt. Már van egzisztenciája. Ha családja van, gondoskodnia kell róla. Ha nincs, szeretné, hogy gondoskodhatna. Az egyik legösszetettebb életkor. Persze általánosítva, hiszen nem pontosan a 35 éves korra érvényes ez.

42 évesen bizony nagy sóhajtások vannak. Túl van a negyvenen. Kialakult ember. Fiatalnak sem mondható. Jó helyen van? Ha igen, elégedett. Épít tovább.  Ha nem, útkeresésbe kezd.

49 évesen mellélép a gondolat, egy év múlva ötven lesz. Lehet, hogy innen már csak visszanézni lehet? Van mire? A fizikális gyengeségek első jelentkezése. / Majd egyszer megfogalmazom ez én érzéseimet ezen életkor és a rá következő hét év kapcsán. / És ez az életkor az, melynél nagyon szignifikánsan elkülönül a férfiember és a nő kormegélése. Először. 

56 évesen nincs mellébeszélés. Ebben az életkorban – férfi és nő egyaránt – már mindent tud önmagáról. A kép, amit lát, tetszhet vagy nem, de tökéletesen, kristálytisztán saját maga. Az, amit elért. Vagy nem. 

Ezek a gondolatok nem általános érvényűek természetesen. Ahogy eddig is ebben a blogban, megfogalmaztam a saját meglátásomat, tapasztalásaimat. 

Most újra olvasva amit írtam, látom, hogy nagyon-nagyon sok minden kimaradt. De hogyan is vehetném a bátorságot arra, hogy milliomegy ember helyett egy magam jelentsek ki igazságokat. Nem is akarok. Csak letettem egy-két szeletet magunkból. Jól-rosszul megfogalmazva. 

Itt van a kezem ügyében egy pohár rosé. Idetettem, mielőtt írni kezdtem. Most a végére járok.
Nyolcszorhét. A legjobb alkalom. Tegnap.

„…a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,…”

Napok óta bolyong a fejemben ez a kiragadott verssor, mint egy mantra, holott a lényeghez nincs is köze.
  
Minden nap, munkába menet, rálátok a pilisi hegyekre. És minden nap eszembe jut az a tavaly őszi tökéletes nap. Meg az áfonya bor. Más számára teljesen érdektelen a történet, ezért nem is mesélem. 
A nap vége elrontódott, nagyrészt nekem és egy félreértésnek köszönhetően. De ez sem a lényeg, hiszen a tökéletes nap ellenére mind a ketten tudtuk, nincs sok minden nekünk már együtt. 
Vajon mi történt azzal az áfonya borral, melyet sosem ittunk meg együtt?


Többek között ezért nincs feltöltve az adatlapom vágyakkal, azóta se. Még mindig csak leltározok és nincs meg a végeredmény. 

Kiharcoltam a két nap pihenőmet.
Így ma többet előfordultam a városban. Kora délelőtt, belépés után szokás szerint a ketrecet vettem szemügyre először. Aztán mit látok? Mindjárt az élen.
Eladó maszkok!
Nem ám csak úgy érintőlegesen, hanem szép felsorolás, árakkal és e mail címes elérhetőséggel. Maga a profil is ennek jegyében készült.
Kommenteltem egyet hozzá. 
Aztán levelezés egy belvárosi bírával, privát egy travi bírával. Délre kikerült a ketrecből, de csak lejjebb csúszott a többi blog közé.
Nem ezzel töltöttem az egész napot, csak néha rápillogtam az oldalra házimunkáim közben. 
Este fél hétkor még olvasható volt. Aztán valamikor hét és nyolc óra között tűnt el. 
A napom azért jól telt. Bevásárlás a nagycsarnokban, séta a napfényben, egy kisebb takarítás, kényelmes, lusta tempóban. Szóval rend lett a házamban. :)
A fentieket nem a piszkálódás jegyében írtam, csak az esélyegyenlőség miatt. :P

„A lélek úgy teljes, ha testtelen,
s a test akkor egész, ha meztelen.
Az ékszer nem kell, az csak elvakít…
Nyak, arc, derék, kar,
láb, comb, csípő, mell:
A szeretőnek a nő teste kell…”

Kezembe vettem...
legalább háromfajta bélyegzőt, pecsételtem velük csak hozzávetőlegesen hét- és nyolcezerszer. Elhasználtam közben legalább kétszer annyi a4-es papírt. Átolvastam rengeteg új jogszabályt, melyeket aztán megpróbáltam alkalmazni is. Megszámlálhatatlan sok túlórát begyűjtöttem, melyet soha senki nem fog megfizetni.
Elkészültem mindennel. Mindenki megkapta a magáét.
Kutyául elfáradtam.


Egész más téma:
Már egy idő óta gondolkodom azon, hogy megtöltöm tartalommal az adatlapomat. Nem azért, mert már keresésre adtam a fejemet, hanem hogy megindokoljam, miért nem, még mindig. 
Ehhez azonban előbb regenerálódnia kell a gondolataimnak.

Írok egyrészt azért, hogy "megmozduljon" a ketrec. :)
Kérem a többieket is, hogy 'lökdösödjenek" egy kicsit benne. Még a végén odalesz a renoménk. 

Másrészt felhívnám a figyelmet a fórumomra, ahol minden lakót - olvasót-írót - megszólítottam egy kis közvélemény kutatásra. 
Nem azt szeretném, hogy fényezzétek a blogokat avagy sárba tapossátok. Egyszerűen kíváncsi vagyok. 

Meglátszik, hogy sok a dolgom, kevés az időm.
Csak most vettem észre, hogy más a neve a ketrecnek.
"Ajánlott" blogokra keresztelkedett. Mint a levél. Ha jól emlékszem postai viszonylatban van még "elsőbbségi" is.Aztán LNK vagyis levélszekrénybe nem kézbesíthető, csak kézbe. Esetleg kiscsomag, nagycsomag. 
Egyébként normális vagyok ám, csak fáradt. 

Fönícia ie. 5. század.
A pénz születése. Hogy egyszerűbb legyen. Aztán egyre csak bonyolultabb lett. Körülötte forog a világ. Érdekcsoportok alakultak, alakulnak érte és nem hagyják, hogy megfeledkezz róla. Ők akarják mozgatni az egész mindenséget. És közben már nem az a fontos, amit a kezedben szorongathatsz, hanem amit a virtualitás végez vele.

Szokás szerint elkódorogtam a neten. Egy egészen más témához kerestem valamit. De ugye ismerős mindenkinek, olvasol egy oldalt, valami kis linken megakad a szemed, kattintasz, aztán onnan megint máshová. A végén már el is felejtetted, hogy eredetileg mit is kerestél. 
Az alábbi linkre is így találtam és úgy gondoltam, ezt bizony megosztom. Nem rövid. Mielőtt rákattintanál, ezt vedd figyelembe. Ha csak másfél perced van, inkább tedd félre későbbre. Nem szalad el. 
http://www.dunakanyar.net/~di/ketfele.htm

Saját kis hozzátenni valóm még a témához:
Egyet ne felejtsünk el. Földünk nem lesz nagyobb. Sokan vagyunk, egyre többen. Természeti javaink is végesek lehetnek.
Lehet, hogy nem is olyan sokára, nem az lesz a kérdéses, hogy mi mennyibe kerül. Lehet, hogy a világ minden pénze sem lesz elég arra, hogy legyen egy falat kenyered. Illetve nem pénz kérdése lesz.

Végül: 
Ennek a bejegyzésnek nincs sem narancs, sem szegfű, sem tulipán illata, nem hordoz keresztet, nem visz semmilyen mintázatú zászlót, és így tovább…nem sorolok fel minden jelképet….

Csak gondolkodtam egy kicsit a világról.

Jóval több blogot olvasok, mint amennyihez kommentet is teszek. Ennek kapcsán az fogalmazódott meg bennem, hogy a mi blogjaink olyanok, mint egy folyó. Kezdetétől a végéig. Egyrészt a vízhozamát tekintve. Néha, talán az eredeténél vagy az éppeni kedv miatt csak csordogál. Aztán jön egy áramlás, változás és vidám, csacsogó hullámokkal szalad tovább. És ha jön egy vihar, tarajos árral rohan, dühöng, csapkod. Majd újra egy kis napsütés, és jókedvvel incselkedve folyik újra. 
Mivel mégis egyről és ugyanarról a folyóról van szó, olyanok a mi gondolataink is. Felvetődik egy gondolat, írjuk. A másik egy másik vetületét folytatja. A harmadik kiegészíti. A negyedik esetleg teljesen az ellentétét gondolja, de írja ő is. És a vízcseppek, hullámok egymásba kapcsolódva futnak tovább.
Jó kis víz ez, szeretek benne lubickolni, ha nem is mindig egyformán. De hisz' ő is mindig más.

Ma esti történet:

Fáradtan ballagtam a villamos végállomás felé. Nem messze tőlem észrevettem, hogy egy fiatal lány próbál felsegíteni egy idős bácsit a járdán. Nem láttam, mi történt, csak a végkifejletet. Jött még segítség, egy másik nő is igyekezett oda, ketten talpra állították. Táskája, két szatyra mellette, összeszedegettük. Közben fékezett mellettünk egy dobozos autó, a férfi is beállt a segítők sorába. Kérdezgetni kezdtük.
Mikor a szüleim idősebbé váltak, beiratkoztam egy házigondozó-betegápoló-elsősegélynyújtó tanfolyamra. Több hónapig jártam. Tanultunk elméletet, gyakorlatot, nagy komoly vizsgát tettünk, oklevelet kaptunk. 
Ennek a gyakorlatnak a mentén kérdezgettem, elsősorban azért, hogy felmérjem az állapotát. Szerencsém volt, kiderült a neve, a kora, hol volt, hová is menne, és az is, hogy persze az igazolványai nincsenek nála.  Mivel borzasztó bizonytalan volt a járása, mozgása, egy kollégám, aki szintén odaért, mentőt hívott. Biztosra akartunk menni, hogy nem történt-e valami olyan sérülése, amely bár nem látható, a későbbiekben problémát okozhat. Közben a hölgyek és a kollégám elköszöntek. Én maradtam ott, a segítőkész férfiemberrel együtt. Vártuk a mentőt. Közben kérdezgettem. Dorogon lakik, a Lukács fürdőben volt gyógyvízért, 79 évesen. Felesége van. Tudta a lakás telefonszámukat. Felhívtuk a feleségét, tájékoztattuk, hogy valószínűleg nincs nagy baj, de a biztonság kedvéért jön érte mentő. Közben egy papírra szorgalmasan írtam az információkat, minél többet tudjanak majd a mentősök. 
Megérkeztek. A hallgatag sofőr és egy nagyhangú – nem tudom milyen minőségben lévő – valaki. Nem is igazán akart meghallgatni, nem érdekelte, hogy miket tudtunk már meg. Megállt vele szemben és unottan, cinikusan elkezdte kérdezgetni, melynek a végső konklúziója az volt, hogy ha már kihívtuk, akkor neki kötelessége intézkedni, de ő bizony nem taxi ám. Ezt persze tudom, nekik is van egy protokolljuk, melyet követni kell. De hogy ezt így kell-e kommunikálni? Persze hogy nem. Mindezt a járdán állva és csak hosszú percek után mondta, hogy szálljon be a mentőbe, megvizsgálja, vérnyomást mér, stb. Közben a kezébe akartam adni a felírt adatokat, telefonszámot, de azt mondta, neki nem kell, ő ugyan nem fog telefonálgatni. Azért csak a kezébe tuszkoltam, mondván, hogy majd a kórházban, aki megvizsgálja, őt biztosan érdekelni fogja. Erre: Azt ugyan nem, ő megmondja előre, hogy az sem fog majd  telefonálgatni.  A hallgatag sofőrt környékeztem meg ezután, aki elárulta, hogy a János kórház traumatológiájára viszik. 

Ott maradtunk ketten. A férfiembernek megköszöntem a segítségét. Mint kiderült, az irodájuk ott van a környéken. Amíg vártunk, többször csengett a telefonja, ügyeket intézett, sokdolgú ember lehetett, de hallottam, ahogy mondta,várjanak türelemmel, mert nem megy el addig, amíg megnyugtatóan nem zárul le a bácsi sorsa.

Aztán tovább ballagtam a villamos felé. De az én zsebemben is ott lapult az a bizonyos telefonszám.
Fél óra múlva, már otthonról, felhívtam a feleségét, tájékoztattam, hogy mi lett a férjével, megadtam neki a kórház központi számát, hogy később tudjon érdeklődni majd. Elbeszélgettünk. A férjéről, a lányáról, aki éppen éjszakai műszakban dolgozik. Sok mindenről. 
Aztán megkérdeztem, hogy nem zavarja-e, ha holnap felhívom, szeretném tudni, hogy mi lett Lajos bácsival. Azt mondta, megköszönné, ha ezt tenném. 

Most fűzhetnék még hozzá gondolatokat, melyek között elég csúnyák is lennének. Akkor, ott a helyszínen, ha kimondom, valószínűleg még lófasz is lett volna benne. Mostanra meghiggadtam. Senki nem marad örökké fiatal. Még állhat mindenkinek egy olyan zászló, hogy segítségre szorul. Még azt sem kívánom, hogy ne legyen, aki neki segítene. Még azt se, hogy csúnyán bánjanak vele. Bánjanak vele szépen. Talán akkor meglátja a különbséget. Hogy mit és hogyan tett ő, és mit tesznek meg esetleg őérte. Vannak persze kétségeim, de hátha…….

Ma van A magyar kultúra napja.


„Január 22. napja 1989 óta a magyar kultúráé. Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be - "a magyar nép zivataros századaiból" vett példákra épített költeményét - a Himnuszt.
Nem lett piros betűs ünnep, nincs ezen a napon iskolai szünet, de a legtöbb helyen, iskolában, könyvtárban, faluban, városban valamiképpen megemlékeznek Kölcseyről, a Himnuszról és a magyar kultúráról.A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.
Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.
Az emléknapon országszerte számos kulturális és művészeti rendezvényt tartanak. E naphoz kapcsolódva adják át a magyar kultúrával, továbbá – 1993 óta – az oktatással, pedagógiai munkával kapcsolatos díjakat:
 Apáczai Csere János-díj
 Brunszvik Teréz-díj
 Éltes Mátyás-díj
 Karácsony Sándor-díj
 Kiss Árpád-díj
 Németh László-díj
 Szent-Györgyi Albert-díj
Kölcsey műve előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, míg a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva (90. Zsoltár) volt. Népszerű volt – a hatóságok által többször betiltott – ún. Rákóczi-nóta is. Ez utóbbit Hector Berlioz és Liszt Ferenc is megzenésítette.”


Vajon a mi kis blogjaink mit képviselhetnek ezen a napon és persze az év további 364 napján?

Mivel Sz-Sz renkívül vizuális képsorai még itt forognak a fejemben, ezért szemezgettem tyúkanyóként a mai termésből:

Azt hiszem, hogy mint általában, az arányokkal van a gond.
Nem hinném, hogy a romantikát teljes egészében irtani kellene, elveszejteni az életünkből. Saját szerény véleményem szerint, létjogosultsága van. Természetesen csak akkor, ha van adó és fogadó fél is. 

Nem hinném, hogy valami, amit elolvasunk és nem nyeri el a tetszésünket, az biztosan a kukába való.
 
A túl kritikus, netán szarkasztikus vélemények megfogalmazhatnak másokban szintén olyan bírálatot, mellyel mi újra csak nem értünk egyet. Nem olyan nagy baj ez, de sokszor úgy érzem, ezért van a sok elbeszélés egymás mellett.
Csak fekete és fehér?
A kettő között meg ott van az egész életünk.

Nem, nem felejtettem el, hogy egy erotikus oldalon vagyok. :)

Siker az, ha egy másik nő adatlapján szembe találkozom két olyan gondolattal, melyek a blogomban szerepelnek?

Az egyik egy általam is csak idézett gondolatsor, a másik viszont egy saját kútfőből származó megfogalmazás, melyet azért vetettem „papírra”, hogy érzékeltessem, miként vélekedem én a másik felem kereséséről.

Vajon miért nem érzem a siker örömét?

Megfogalmazunk valamit sallangmentesen, körülbelül tíz mondatban, alapszavakban. 
Ezek a tények. A mag.

Aztán, ki-ki gondolkodásmódja, vérmérséklete, szókincse szerint elkezdi „díszíteni”. Színt, ízt, zamatot visz bele. Talán, mint egy jó szakács: még egy kis bazsalikomot, rozmaringot  szórunk bele, kavargatjuk, kóstolgatjuk, szimatolgatjuk. Az alapanyagok ugyanazok, csak megbolondítjuk még egy kicsit.

Ezek a díszek már nem a tényekről fognak többet elárulni, hanem azok leírójáról. Emelhetik az író renoméját, az írás minősége alapján pedig megpróbálhatunk véleményt alkotni róla. 
Jó írni, még ha gyötrelmes is néha. Ne adj’ isten jól írni pedig gyönyörűséges. 
Viszont bármennyire briliáns is az írás, a tényeken, az alapvetésen nem változtat. A mag ugyanaz marad.

Mocorog bennem ez a gondolatsor már egy ideje, de DD tegnapi kommentje, mely szerint: „Az a szép az írásban, hogy néha többnek látszik, mint amennyi.”, utat nyitott a mocorgónak. 

Milyenek ezek a gondolatok. Erről eszembe jutott Fejes Endre. Neki is volt egy Mocorgója. Film is készült belőle. A címszerepet Garas Dezső játszotta. Ma őt eltemettük. Így ér néha körbe a világ. 

Nem szoktam mostanában már idézeteket ide citálni, de most kivételt teszek.
Legyen ez a 3. leltári szám:

"... Egy bizonyos idő elteltével az Ember megtanulja észlelni a különbséget egy kéz támogatása és egy lélek megláncolása között, megtanulva azt, hogy a szeretet nem annyit jelent, mint valakivel lefeküdni, vagy hogy van melletted valaki, és nem azonos a biztonság állapotával, ily módon az ember elkezdi megtanulni, hogy a csókok nem kontaktusok, és az ajándékok nem ígéretek...

Így hát az ember elkezdi elfogadni felemelt fejjel és tágra nyitott szemmel bukásait, megtanulva, hogy minden útjait a MOST-ra alapozva kell felépítenie, mivel a holnap talaja túl bizonytalan a tervezéshez... és a jövőnek mindig számtalan változatai vannak, melyek azonban félúton megállnak...
És egy idő után az ember megtanulja azt is, hogy ami túl sok, legyen bár a Nap életet adó melege is, - éget és megszenesít. Ekkor elkezdi beültetni saját kertjét, önnön lelkét díszítve, ahelyett, hogy arra várakozna, hogy virágot hozzon neki valaki, és megtanulja azt, hogy rendelkezik az elviselés, tűrés erejével, mivel értékes ember ő... így hát az ember csak tanul, egyre tanul nap mint nap...

Idővel megtanulod, hogy együtt lenni valakivel azért, mert fényes jövőt ígér számodra, annyit jelent, hogy előbb-utóbb vissza akarsz térni a múltba. 

Idővel meg fogod érteni majd azt is, hogy aki képes hibáiddal, gyengeségeiddel együtt szeretni téged anélkül, hogy meg akarna változtatni, meghozhat neked minden boldogságot, amire vágysz.

Idővel rájössz majd arra is, hogy ha csupán azért vagy e személy mellett, hogy társa legyél magányában, elkerülhetetlenül eljutsz addig, hogy nem akarod látni őt többé.

Megérted majd azt, hogy az igazi barát nagyon kevés, és aki nem harcol értük, előbb vagy utóbb hamis barátoktól körülvéve találja magát.

Idővel megtanulod majd azt, hogy egy haragos pillanatban kimondott szavak egy egész élet folyamán tartó sebet üthetnek a másikban.

Idővel megtanulod, hogy elnézést bárki kérhet, de megbocsátani csak az igazi nagy lelkek tudnak.

Idővel meg fogod tanulni azt, hogy ha mélyen megsértettél egy barátot, nagyon valószínű, hogy barátsága soha többé már nem lesz olyan erősségű.

Idővel rájössz majd arra, hogy az, aki megaláz vagy megvet egy emberi lényt, előbb vagy utóbb maga is ugyanazt a megvetést és megalázást fogja elszenvedni, de megsokszorozódva, négyzetre emelve.

Idővel megtanulod majd, hogy a dolgok siettetése vagy erőltetése végül azt hozza, hogy nem úgy történik amint remélted.

Idővel rájössz, hogy a valóságban nem a jövő a legjobb pillanat, hanem pontosan az a pillanat a legjobb, amit most élsz meg.

Idővel látni fogod, hogy annak ellenére, hogy boldog vagy azokkal, akik körülötted vannak, mégis rettenetesen hiányoznak neked azok, akik tegnap még veled voltak, és most már elmentek, nincsenek...
Idővel megtanulod majd, hogy megbocsátani vagy bocsánatot kérni, azt mondani, hogy szeretsz, hogy vágyakozol, hogy szükséged van, hogy barát akarsz lenni - egy sír előtt kimondva - teljesen értelmetlen.”

Jorge Luis Borges

A bróker egyik este későn ér haza. A felesége ráförmed:
 - Hol a pokolban voltál? 
- Tetováltatni - válaszolja.
 - Tetováltatni?? - Szörnyülködik az asszony. - Milyen tetoválást csináltattál?
 - Egy tízezrest tetováltattam a cerkámra. - feleli büszkén.
 - Hogy a pokolba jutott ez eszedbe? - Csóválja hitetlenkedve a fejét a nő. - Mi a fenének tetováltat egy bróker egy tízrongyost a farkára?
 - Hát először is szeretem látni, ahogyan nő a kontóm.
 - Másodszor, szívesen eljátszogatok a pénzemmel.
 - Harmadszor, szeretem a markomban tartani a vagyonomat.
 - Végül pedig vásárlás helyett itthon maradhatsz, és annyiszor verhetsz el tíz rongyot, ahányszor csak akarod!

Ide idézem bloggertársam  egy előző kommentjének mondatát:
„Azt mondják, hogy egy igazi, érzelmekkel teli kapcsolaton fele annyi időbe telik túllépni, mint amennyit együtt voltatok, s kétszer addig tart, mire közömbössé válik számodra.”

Úgy gondolom, hogy nincsenek erre jó / pontos / számok.
Hiszen még  a „ világrengető”   kapcsolatok között is természetszerűen nagyon nagy különbségek lehetnek és vannak is. 
Utólag gondolkodik el az ember azon is, hogy mi volt a magva, mi volt ami annyi időn keresztül összetartotta.
Arról nem is beszélve, hogy a végjáték is befolyásolja.

Csak magamról beszélve:
A kapcsolatunk bizonyos behatároltsága miatt mindig is tudtuk, - elejétől fogva - hogy nem fog örökké tartani. De az együtt tölthetett idő minősége feledtetni tudta ezt. Igen sokáig. Ha most, az átéltek ismeretében, megkérdezné valaki… igen, újra ezt tenném.  Tehát nem bántam meg semmit. Az ő helye mindig is ott lesz az én képzeletbeli polcomon. 
A túllépés – valamilyen módon – egyszer majd meg fog történni.
De hogy közömbössé válna? Sosem!
Mert úgy tudtunk elköszönni egymástól, hogy ez nem lehetséges. 
A tiszteletünk egymás iránt örökös. És ezt nem azért merem kijelenteni, mert a másik fél nem tudja megcáfolni. Egyszerűen tudom. 
Jó ez így.


Majd ha nyugdíjas leszek, ráérek kiszámolni, hogy mi hány év alatt sikerült. :D

2. leltári szám:
Vicces ahogy tologatjuk egymást ebben a miniatűr blogketrecben.

Nem szoktam én ilyeneket szóvá tenni, de én is csak gyarlóból vagyok. Tudom, hogy nem lényege az oldalnak, hogy blogírás is legyen, de azért talán nem is teljesen mindegy. Talán a sorrendjét is meghatározhatná más, mint hogy ki írt utoljára. Érdekes lenne aszerint is, hogy mikor olvasták vagy mikor kommentelték.
Tudom, nyuszika vagyok, aki csak reszelgeti a körmét és közben hülyeségeket beszél. :D
No, nem mindig!

Úgy hiszem, hogy ezt teszem. Kotorászom a lelkemben, cibálgatok dolgokat ide-oda, leteszem, újra felveszem.
Jó ez nekem, hogy leltározgatok. Nem könnyű persze, mert néha olyan, mintha egy nehezen gyógyuló sebet újra és újra felszaggatnék, de érdekes módon mégis segít.
 
Egy különleges és hosszú kapcsolatban nagyon sok dolog torlódik és épül egymásra. Ez félelmetesen jó érzés, amíg tart. És kegyetlenül megszaggatja az embert, ha már nincs. 
Élsz tovább, jössz-mész, és közben ezer és ezer emlék szalad feléd. Szinte mindenről eszedbe tud jutni.
 
Vettem egyik jeles napjára egy pipát. Sok időt eltöltöttem a boltban, egyrészt olyan eladóval volt dolgom, akivel öröm beszélgetni, a szakértelméről nem is szólva, másrészt nehéz volt dönteni. Kezembe fogtam a pipákat, nézegettem, simogattam őket. Már majdnem eldöntöttem, hogy melyik legyen, mikor elővarázsolt még egy-két dobozt….és az egyiket mikor kinyitotta…azt mondtam, biztos vagyok benne, hogy ez lesz az. Pedig még a kezembe sem fogtam. A színe. Először úgy tűnt, hogy fekete, de nem…egy gyönyörű egészen sötét olajos-mázas zöld szín volt. Mikor a kezembe vettem, mintha selymet simogattam volna. Szinte nem is én választottam, hanem ő engem, illetve majdani tulajdonosát.
Mikor átadtam, azt találtam mondani: olyan ajándékot szerettem volna neked adni, melyről, ha a kezedbe fogod, én fogok eszedbe jutni. Bármikor.
Én így vagyok a Death Valley-ből  nekem hozott kőzettel.  De a lelkemben még mindig van egy csomó  más ajándék, melyeket annak idején magából nekem adott. 
Hosszú lesz ez a leltározás….



Nem csak ebben a dologban leltározgatok, hanem általában is. Például abban is, amiket errefelé olvasgatok. Néha kommentálom őket, de többször csak raktározgatom, rágogatom. Ezekből aztán néha megfogalmazódnak mondatok.
1.leltári számmal a következő:
Ha láncos-buzogányosan, lándzsával-páncélt repesztően fogalmazod meg a véleményedet, bizony kegyetlenül nagyot tudsz ütni. 
De ezek után nem szabad elcsodálkoznod, hogy a viszonttámadás is fogcsikorgató lesz, mindkettőtöknek. Vagy egyszerűen csak hallgatás.

Ide citáltam őt, József Attilát:

KÉSZ A LELTÁR
Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

Én meg csak megragadom az alkalmat, hogy minden városlakónak kívánjak egy egészségben telő, békés és boldog Újévet. 
Közben azért megkérdezem, kész-e a leltár?
Valóban?
Vagy azt, hogy kell-e a leltár?
Most megint több napig nem leszek itt. 
Leltározok. 

Én az ünnepek előtt már nem járok errefelé, így ezt a bejegyzést a karácsonynak szánom. 

Először is a város minden lakójának egészségben telő, békés és boldog karácsonyt kívánok. De szeretném, ha az egészség, a béke és boldogság  az év minden napján ugyanúgy kísérjen benneteket. 

Egészség, béke és boldogság.
Csak egy vetülete:

 A minap a rádióban hallgattam egy riportot egy családról, ahol a fiú nagyon radikális leukémiában szenvedett és a húga jöhetett csak szóba, mint lehetséges donor, de nem csontvelő átültetéshez, hanem őssejt terápiához. Nem részletezem, de micsoda rettenetes döntések kellettek ahhoz, hogy bevállalják, mert a fiú és a lány is csak tizenéves volt vagy kisebb. Megtették, nagyot küzdöttek, óriási testi és lelki fájdalmak árán. Ennek már több éve, ma már boldogan és békében tudtak nyilatkozni. Ha jól emlékszem, tulajdonképpen azon okból, hogy az édesanya kapott valami díjat, mely szerint helyt tudott állni ebben a helyzetben és ugyanakkor a munkájában is. Ő azt mondta, hogy a munkáját a csodálatos kolléganői nélkül nem tudta volna így teljesíteni. A családban pedig azt kellett tenni, ami jött. Nem érzelgősködött, de minden szavában azért benne volt mindaz a fájdalom, melyet megélt ő saját magával és persze átvette a gyerekek fájdalmából mindazt, ami lehetséges volt. 
Sok-sok ilyen vetület van még. Ha szét sem nézünk, akkor is mindenki tud talán hasonló vagy ennél sokkal-sokkal szomorúbb történeteket.
 
Szenteste – akár egyedül, akár családi körben – állunk a fa előtt, ha lehet boldogságosan, ha nem, akkor esetlegesen szomorkodva, gondoljunk arra, hogy milyen sok boldog-szomorú dolog van még a világban. És ne csak ez az egy este legyen a fontos. 

Ne feledkezzünk meg azokról sem, akik már csak a szívünkben-lelkünkben élnek. A velük eltölthetett gyönyörű időkre gondoljunk. Nekem barátaim, rokonaim és munkatársaim között is vannak olyanok, akiknek méltatlanul kevés jutott a földi létből. Én a gyertyát értük is gyújtom majd és örülök azoknak, akik mellettem állhatnak még és nézhetem,ahogy a gyertyaláng fénybe vonja arcukat.

Így legyen.

Majdnem hét év...az első nap: december 8.
Rágom, rágom...kiköpöm...újra rágom..
Nem tudom megírni.Elengedni sem tudom. Nincs könnyű szív!
Nem vagyok sehol, nem tartozom sehová. Mindenhonnan kivülálló vagyok.
Majd egyszer.....

...na, nem az övemet.
Én nemes egyszerűséggel pinarácsnak hívom azt a mintázatot, mely az ablakrácsomat alkotja. No, ebből van két darab kétszer három méteres. Tegnap volt a napja, hogy rendbe szedtem őket. Már két éve halogatom. Mint földszinti lakos, már ehhez is létra kellett. És ha már pinarács, akkor jó kis megkefélésben volt részük. Megérdemelték.
Nem egyszerű ez. Ki-be kell járkálni újabb adag forró vízért. 
Mindent összeszámolva, utána következett a tizenhárom ablakszárny, melyek nincsenek alacsonyan, lévén a lakás belmagassága is négy méter negyven. Újabb létramenetek, le-fel. Nincs pontos számadatom, hányszor, de ekkor jutott eszembe a voltizsálás. / A lovastorna vagy voltizsálás a ló hátán végrehajtott sportszerű tornagyakorlatokat és a gyakorlatokhoz tartozó fel- és leugrásokat jelenti.  Egyébként ez ügyben láttam egyszer egy ukrán csapatot videón, fantasztikusan ügyesek. / Nekem lovam nem lévén, létrám volt. 
Én a létra tetején / khhmm, nyolcas létra /, lakók jönnek-mennek alattam, nézelődnek, aztán fölöttem meg öt emelet, onnan is akad kíváncsiskodó. 
Ilyen feladatok közben szinte kikapcsolódás az agytekergetés.
:D

Nos így telt a tegnapi napom, az utolsó függönyt este tízkor aggattam a helyére. 
Mivel aztán így bele jöttem, ma is folytattam a nagytakarítást. Más felállásban. Létra persze még kellett. Az én magasságomhoz /kicsinységemhez/ a szekrény teteje is nagy feladat. 
Aztán az egész napos molyolás, porcicák kergetése, stb. 
Mentségemre legyen mondva, nem csinálom én ezt állandóan, de a nem egyszerű egyéb feladataim miatt, most már nagyon esedékes volt. Az hogy ez éppen karácsony előtt van?
Nincs jelentősége, most álltak együtt úgy a csillagok, hogy két nap szabadságot ezzel tudtam tölteni.
 
Délután  a portörlés-rakosgatás közben a kezembe került egy kék bársonydoboz. Nem ékszer van benne, bár számomra nagyobb az értéke annál. Death Valley-ből egy kőzet, melyet nekem hoztak. Kártya is van hozzá, de az csak rám tartozik. Két évvel ezelőtti. Tudom, hogy ezek csak tárgyak….

Puncialakzatok egész sora. Kefélés. Ki-be, ki-be. Tizenhárom szárny, angyal nélkül. Közben agytekergetés. Még a voltizsálás is bevillan. Bámuló tekintetek, lentről, fentről. 

Mi a jó fenét csináltam én tegnap?

És más felállásban még ma is folytatni akarom.